A leleplezés mögött | Interjú Somogyi Abigéllel
1. A leleplezés című könyved több szemszögből mutatja be az iskolások nehézségeit, hitkeresését. Mesélnél a történet keletkezési körülményeiről? Hogyan írtad meg ezt a könyvet és hogyan jutott el a nyomtatott kiadásig?
Az Örömhír Alapítvány meghirdetett egy pályázatot, amelyre gyerekregények beküldését várták. Természetesen megszabtak néhány feltételt, főként arra kellett odafigyelnem, hogy a történet megfogja a kiskamaszokat, ami, mint rájöttem, közel sem könnyű feladat.Az első ötletem egyetlen főszereplőre épült volna, a többiek a háttérben, mellékszereplőkként jelentek volna meg. El is kezdtem írni, de éreztem, hogy valamiért nem áll össze, viszont szorított a határidő. Azt mondtam Istennek, hogy lemondok erről a történetről, mert érzékelem, hogy nem ezt kell megírnom, de adjon nekem egy másik ötletet, még a határidő lejárta előtt. Talán egy hét sem telt el, és új ötleteim támadtak, amint fantáziálgattam a mindennapi teendőim végzése közben. Nem tudnám megmagyarázni, konkrétan mi adta az ihletet, de felsejlettek előttem a szereplők, meg egy halvány alapcselekményszál. Több kamaszkori problémát fel szerettem volna dolgozni, de ezt nehéz lett volna egyetlen főszereplő életébe sűríteni. Összeírtam mindazokat a nehézségeket, amelyekkel egy átlagos iskolás kamasznak szembe kell néznie, majd kitaláltam egy-egy karaktert, aki megtestesítheti, megélheti ezeket a terheket, fájdalmakat a regényben. Így volt a legegyszerűbb különböző élethelyzetekben, a különböző nemek perspektívájából bemutatni az olyan témákat, mint a sehova nem tartozás érzése, az elutasítottság, öngyűlölet, jelentéktelenség érzése, a tragédia megélése, az Isten jóságában való kételkedés. Saját tapasztalatokból táplálkoztam, illetve azokból, amelyeket mások osztottak meg velem. Csendes voltam kamaszkoromban, ezért a kortársaim könnyen megnyíltak nekem, meséltek az életükről, a sokat távollévő szülőkről, a családon belüli hasonlítgatásról, alkoholizmusról, saját testük szégyelléséről, éheztetéséről. Minden alkalommal, amikor leültem írni, kértem az Urat, hogy ő írjon az én kezeimmel, Ő adja a gondolatokat, hogy meglegyen a gyógyító hatása a regénynek. Az Örömhír Alapítvány pályázatának zsűrije először kevesebb könyv kiadását tervezte, így a Leleplezést nem választották ki, nem került volna kiadásra. Szerettem volna tudni, képes vagyok-e befejezni egy könyvet, és olyan szinten írni, hogy az élvezhető, minőségi olvasmány legyen, s úgy tűnt, ezzel megkaptam a nemleges választ. Meg is vizsgáltam magam, hogy valóban Isten munkáját akartam-e végezni ezzel a könyvvel, vagy inkább bizonyítani valamit az embereknek, esetleg önmagamnak? Érdekes, hogy azon a napon, amikor leszögeztem magamban, hogy nincs szükségem arra, hogy ismert legyen a nevem, újabb e-mail érkezett az Örömhír Alapítványtól, amelyben közölték, hogy úgy döntöttek, a Leleplezést is megjelentetik. Újabb két évet vártam arra, hogy először a kezemben fogjam a már kiadott könyvet. Még aznap újraolvastam, hiszen sokat felejtettem abból, amit másodévesen írtam, magyarszakos egyetemistaként. Fogtam a fejem minden második oldal elolvasásakor, a mostani énem nyilván talál benne kivetnivalót, de bíztam abban, hogy a Ficsor házaspár és munkatársaik az Örömhír Alapítványnál érdemesnek tartották az üzenetet a megosztásra.
2. Melyik szemszög áll hozzád a legközelebb és miért?
Hozzám legközelebb Péter és Olívia szemszöge áll. Mindig arra vágyok, hogy értelmes, hasznos életet éljek, ha már a földre születtem, viszont a motiválatlanságot és a tehetetlenség érzetét nehezen gyűröm le. Péter egy emlékeztető arra, hogy a hatás, amit kifejtünk a világban, számunkra gyakran láthatatlan, de létezik. Emlékeztető, hogy sokan rosszul és elégtelenül fejezik ki a szeretetünket, ezért a sátán könnyen elhiteti velünk, hogy jelentéktelen az életünk, pedig mind szeretve vagyunk, és a hiányunk fájna a környezetünknek. Ezt az igazságot különösen kamaszoknak volna jó alaposan magukba szívni. Olíviával pedig azért azonosulok, mert gyakran mások szemével nézem magam. Feltételezem, hogy pontosan tudom, mit gondolnak rólam, ami egyrészt lehetetlen is lenne, másrészt torz gondolkodás. Vele azt szerettem volna megmutatni, hogy Isten tervében nem az ember által megállapított tökéletesség munkál, legyen az külső vagy belső. Ha az ember orra kissé elgörbül, ha a járása kissé csámpás, van egy hézag a fogai között vagy kevésbé talpraesett, mint mások, az a terv része volt már a kezdetek kezdetén, mert a terv sosem a szimmetria és az emberi mércével mért tökéletesség volt. Mostanában tanulom, hogy az Isten gyönyörködése bennünk független a legtöbb olyan tényezőtől, ami az ember számára mérvadó. Valójában mindazt, amit leírtam, én is tanulom még.
3. A könyvben Jézus személye kulcsfontosságú szerepet kap. Te is keresztény vagy? Mit jelent számodra a hit?
Igen, keresztény vagyok. Számomra a hit azt jelenti, hogy van kihez tartoznom, vagy menedékem, megváltóm. A hit szabadság a saját gonosz természetemtől, s minden egyébtől, ami ellenem van. Persze mindez folyamat, s lassan haladok, de biztosan. Ugyanakkor egy magyarázat a létezésünkre, arra, hogy a világban miért van rendszer és arányosság. Évekig ingadozó volt a hitéletem, sok elfordulással és visszatéréssel, de Isten hűséges hozzám mindenen túl. Rámutat a hibáimra, megvigasztal, kijózanít a tévedéseimből, amelyek egyébként elhitetnék velem, hogy sosem leszek elég. Megtapasztaltam, hogy mit jelent az, amikor Isten ,,közel” van, a békét és örömet, ami valóban nem földi. A halált is könnyebb elfogadnom, hiszen tudom, hogy Isten jelenlétébe fogad, miután meghalok. Ezért is igyekszem magam mögött hagyni ezt az ingadozó természetet.
4. Milyen a könyv fogadtatása? Én nagyon sok jót hallottam róla, és az olvasáskor teljesen elvarázsolt.
Kaptam pozitív kicsengésű visszajelzéseket e-mailben és személyesen is. Főként édesanyák kerestek fel, és elmondták, hogy leköti a gyermekük figyelmét, felolvasnak belőle esténként, s tudnak azonosulni a könyvben feszegetett problémákkal. Olyan is volt, aki gyógyítónak nevezte, s iskolapszichológusként is ajánlja a gyermekeknek. Bátornak és őszintének titulálták amiatt, hogy az alkoholizmus és a szülői távollét témáját is feldolgozom. Egy ismerősöm szerint viszont nem feltétlenül ad megoldást, amiatt, hogy a gyerekek személyesen találkoznak Jézussal a regényben, holott a mindennapjainkat úgy éljük, hogy nincs láthatóan velünk, s ezzel hiányérzet teremtettem. Ez részben igaz, és érzékeltem az íráskor, ezért helyeztem az álom kontextusába a találkozást, egyfajta tompításként, ami mellesleg, bevallom, kicsit közhelyes megoldás. Ugyanakkor valahol ez történik nagyban is, mert Jézus harminchárom évig élt a földön, de Istent azelőtt vagy azután senki sem látta szemtől szembe. Viszont annak, aki Őt keresi, lépten-nyomon bebizonyítja, hogy élő Isten, aki jelen van, és még a hajszálainkat is számon tartja, törődik velünk. Az iskola, amelyben a tanulmányaimat végeztem, beszerzett néhány példányt, így a diákok kikölcsönözhetik a könyvtárból. Aranyosak voltak a gyerekek, mert megüzenték a még iskolás húgommal, hogy szerették a történetet. Mint mondtam, én kritikusan álltam a könyvhöz, viszont látom, hogy az általam észlelt tökéletlenségek ellenére Isten használja. Megvalósult az, amit Péter történetén keresztül dolgoztam fel: nem tudom, jelenleg hol és ki olvassa a könyvet, de a jelek szerint tud gyógyítani. S előfordult, hogy épp olyankor keresett fel valaki néhány elismerő szóval, amikor én sem éreztem magam értékesnek, ,,elég”-nek. Mindebben Isten szeretetét és jóságát látom.
5. Tervezel írni más könyveket is? Mik a céljaid a jövőre?
Ritkán akad időm írni, s amikor akad, akkor nehezen veszem rá magam. Nagyok az elvárásaim, s ezek megbénítanak, de mindenképp szeretnék egy disztópiát írni a jövőben. A disztópia egy kitalált társadalmat mutat be, amely elindult a lejtőn, eltorzult. Elkezdtem, de még vajúdik, próbál alakot ölteni szegény, vagyis nem egészen kapcsolódik össze az a sok szál, amibe belekezdtem. Szintén több perspektívájú, allegorikus mű lenne, s szeretném benne leleplezni azt az identitásromboló stratégiát, ami jelenleg a világunkban működik. Istenről, sátánról és az ő mesterkedéseiről szólna, s az emberről, aki ki van ennek szolgáltatva, ha elfelejti az Istenét. Szeretném emellett írásban megmutatni, hogy hogyan éli meg a kényszergondolatokat, kényszercselekvéseket és szorongásokat egy OCD-vel küszködő személy, viszont az erre tett próbálkozásaim egyelőre nem voltak sikeresek.
6. És végül mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik szeretnék megerősíteni a kapcsolatukat Jézussal?
A fiataloknak, s egyben magamnak, azt tanácsolom, hogy olvassák gyakran a Bibliát, mert élő könyv, ami azt jelenti, hogy Isten valamiért elsősorban ezt a kommunikációs formát választotta arra, hogy az aktuális helyzeteinkhez hozzászóljon, vigasztaljon, feddjen, meggyógyítson és vezessen. Imádkozzanak mélyen, vagyis elvonulva, egyedül, csendben és őszintén, minden takargatás nélkül. Merjenek kérdezni, mert azért kaptuk az agyunkat, hogy gondolkodjunk. Ehhez hozzátartozik az is, hogy belátjuk, nem érthetünk mindent, mert az emberi elme nem ér fel Istenhez, de én azt látom, hogy aki nem támadja Őt, hanem inkább érdeklődően kérdez, annak megmutatja azt, amit látnia kell. Ehhez viszont kell az odaszánt idő, a rendszeresség, a gondolkodás, a figyelem. Igazából a legfontosabb szerintem azért imádkozni, hogy meg tudjuk érteni, át tudjuk érezni, hogy az Úr szeret, mert ezek után nem lesz kényszer az Ő keresése, ebből táplálkozva könnyebbé válik a hűség és a viszontszeretés. Emellett nem érezzük magunkat kívülállóknak a világban, mert Ő hatalmazott fel arra, hogy itt legyünk, szeretve nézi, hogy élünk és mozgunk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése