2018. július 10., kedd

Interjú a [bekezdés]-nyertes Frey Évával


Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy a nyertesek közé kerültél a Bekezdés pályázaton?

Először nem mertem elhinni. Örültem, de senkinek sem mondtam el. Vártam még egy napot, hátha jön egy újabb levél, hogy tévedés történt, és másnak szánták az üzenetet.

Mit szeretsz a regényedben, és mi az, amin a javítások során változtatnod kellett (ha volt olyan)?

A titkos világot szeretem benne: a rejtőzködő fajt, a testük és lelkük működésének különlegességeit.

Igen, volt, amin változtattam. A szerződéssel együtt kaptunk a könyvünkről egy rövid értékelést, és ebben találtam egy észrevételt, amivel sokáig nem tudtam mit kezdeni, aztán véletlenül találtam rá a megoldásra. Ez után átírtam egy fejezetet, és át kellett néznem az egész kéziratot, hogy kijavítsam a tévedést.

Honnan jött a regény ötlete, és meddig tartott kivitelezni, hogy a jelenlegi formáját öltse?

A regény ötlete a borzongás utáni vágyamból ered. Szeretem az eredeti, gót vérszívókról szóló történeteket, de a modern vámpíralakok már nem az igaziak. Amikor már mindent elolvastam, ami tetszett, akkor elkezdtem írni, amit szívesen olvasnék. Létre akartam hozni egy hagyományos, mégis realisztikus vámpír-karaktert. Olvasóként a valóságközeli fikciókat szeretem, és a könyvemben szereplő „vámpírokról”, a Másfélékről kis rátartással el lehet képzelni, hogy akár meg is jelenhetnek a világunkban.

A regény nagyjából egy év alatt készült el, és ebből csak a vázlatot kb. három hónapig írtam. Aztán augusztustól novemberig kényszerszünet következett, onnantól viszont szinte minden szabad órámat a kéziratnak szenteltem.

Ki a kedvenc szereplőd a regényedből és miért?

Erre nehéz válaszolni, mert most hirtelen három karakter is eszembe jutott. Legjobban talán Theresát, a bécsi csoport vezetőjét szeretem, aki a bizarr dolgaival minden társán túltesz.

Tervezel folytatást vagy másfajta regényeket?

Ezt nem szeretném folytatni, de tervezek olyan történetet, ami az Allegórium világában játszódik. Sokan azt mondják, hogy nem szabad kliséket használni, de nekem olvasóként vannak kedvenc kliséim, és tudom, hogy másoknak is. Az egyik: a majdnem felnőtt főhősnő új gimnáziumba / internátusba / apácazárdába / nevelőintézetbe stb. kerül. A másik: új szomszéd költözik az elhagyott házba / városi család veszi meg a vidéki, elhagyott birtokot. Ezerszer megírt dolgok, én mégsem tudok velük betelni, és ezek közül az egyiket éppen most használom fel.

Mikor kezdtél írni, és milyen fejlődési útvonalat jártál be?

Azóta írom a történeteimet és naplóimat, mióta megtanultam a betűket. Már gyerekkoromban is könnyebben kifejeztem magam írásban, mint szóban. Komolyabban tizenöt éve merült fel a regényírás gondolata, amikor beiratkoztam egy számítógépes tanfolyamra, és házi feladatként a klaviatúrával kellett ismerkedni. Egy könyvből másoltam, de zavart, hogy folyton becsukódik, és keresni kell a sort. Fejből kezdtem írni, ami éppen akkor eszembe jutott, és ebből született az első, befejezett történetem. Ezt követte még három, mielőtt megírtam az Allegóriumot. Ezeket a korábbi munkákat viszont nem tenném a nyilvánosság elé.

 

Kik voltak rád nagy hatással, és mivel tanultál a legtöbbet az írásról?

Az első meghatározó könyvélményem Hegedűs Géza: Az írnok és a fáraó című regénye volt, ezt még általános iskolás koromban olvastam. A hatására belevetettem magam az ókori Egyiptom történetébe, és sokáig nem is bírtam mással foglalkozni, csak a XVIII. dinasztia fáraóival.

A horror műfaja már akkor megragadott, amikor először hallottam Drakula grófról egy filmmel kapcsolatban, amit természetesen akkor, nyolcévesen még nem nézhettem meg. Stoker regényének rövidített változata, a Drakula gróf válogatott rémtettei után sorra olvastam a hátborzongató történeteket.

Egy időben szinte csak Stephen Kinget olvastam. Nagyon tetszik a világalkotása, és élnek a karakterei. Szeretem azt a hangulatot, amit a regényeiben teremt, és azt, hogy mennyire otthon van abban a világban, ahol a történetei játszódnak. Mintha csak a szomszédjairól, ismerőseiről beszélne... A horror történetek mellett a disztópiáit szeretem, mint A mobil és a Végítélet.

Azt hiszem, legtöbbet a hibákból tanul az ember – saját, és mások hibáiból egyaránt.

 

Vannak írói példaképeid vagy olyanok, akiknek a véleményére nagyon kíváncsi lennél a műved kapcsán?

Szilvási Lajos, Szabó Magda, Anne Rice, Stephen King, Dmitry Glukhovsky – ők a kedvenc íróim és talán a példaképeim is, de egyiküknek sem merném a véleményét kérni. Ahhoz túl jók hozzám képest. J

Szerinted mitől lesz valaki jó író?

Szerintem ehhez két alap kell: a túlfejlett fantázia és a jó nyelvi készség. A többi pedig szorgalom kérdése.

Mennyire volt nehéz megírnod a regényt?  Volt olyan, hogy elakadtál vagy ihlethiányban szenvedtél? Ha igen, mit csináltál ilyenkor?

Az írási folyamat nehéz volt, és sok erőfeszítést kívánt. Abban az időben, amikor az Allegóriumot írtam, alig volt lehetőségem arra, hogy csak az írásra tudjak összpontosítani. Általában a munka után, fáradtan ültem a gép elé, és úgy próbáltam írni. Néha semmi kedvem nem volt az egészhez, de végig akartam csinálni. Volt egy részletes vázlatom, és sok jelenetet kidolgoztam, a párbeszédeket többféleképpen leírtam, ezért igazából nem akadtam el. Olyan viszont volt, hogy nehezen ment az írás. Ilyenkor is megpróbáltam haladni, később pedig átírtam, ami nem tetszett.

És végül mit tanácsolnál azoknak, akik hozzád hasonlóan írók szeretnének lenni?

Azt, hogy írják meg az első regényüket saját maguknak. Ne sokat javítgassák menet közben, hanem tegyék ki a pontot a végére, és csak utána nézzék át alaposabban. Aztán tegyék félre, és ha még nem ment el a kedvük, akkor írjanak valami mást. Egy év múlva vegyék elő a legelső, befejezett kéziratot, és olvassák el. Ha úgy érzik, hogy ez vállalhatatlan, akkor jó úton járnak – akkor írjanak tovább. Kitartást kívánok nekik! J

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése